Ott álltam, és könnyes szemmel azon gondolkodtam, hogy most ki kapott többet?

Múlt hét elején, egyik nap megszólalt a telefonom és egy kedves, ismeretlen férfihang kérdezte, hogy alkalmas időpontban hív-e. Egy pillanatig átvillant az agyamon, hogy szépen lerázom, azt gondoltam, hogy biztosan valami szolgáltatást akar eladni, esetleg valami ellenállhatatlan, soha vissza nem térő lehetőséget ajánl.

Ott álltam, és könnyes szemmel azon gondolkodtam, hogy most ki kapott többet?

Fotó: Pexels.com

Éppen mondani akartam, nagyon kedves, hogy megkeresett, de minden általam igénybe vett szolgáltatással elégedett vagyok, nem veszek semmit és nem változtatok semmin…. amikor elmondta a nevét. A név, már ismerős volt, hiszen hónapok óta ugyanannak a csoportnak vagyunk a tagjai, virtuálisan ismertük egymást, írásban kommunikáltunk, de személyesen még soha nem találkoztunk.

Elmondta, hogy egy megkeresés érkezett hozzá, miszerint vak és gyengén látó gyermekek egy csoportjának, gyermeknapra az volt a kívánsága, hogy motorozni szeretnének. A „segítők” egy kis csapata, a legnagyobb szeretettel vállalta a kívánság teljesítését és mivel egy közeli kisvárosban élő gyerekekről van szó, azért keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Természetesen a legnagyobb örömmel mondtam igent.

És elérkezett a nap, amikor a megbeszélt időpontban, a megbeszélt helyen találkoztunk a kis csapattal. Szokásomtól eltérően nem késtem, sőt kb. negyed órával előbb érkeztem, így én vártam rájuk. A csendet, csak a távoli motorhang törte meg, ami egyre közeledett és egyre hangosabb lett. Már semmilyen más hangot nem lehetett hallani. Dübörögtek a gépek, én pedig libabőrösen, szinte remegve álltam, amikor a kanyarban feltűnt az első motor.

Néztem őket, ahogy egymás után, láncba „kapaszkodva” közeledtek. Istenem, ezek az emberek képesek voltak több száz kilométerről eljönni ide, időt, fáradtságot és pénzt nem kímélve azért, hogy pár gyermeknek szebbé tegyék a napját. Megfogadtam, hogy erős leszek, de ahogy megláttam bekanyarodni őket a parkolóba és ahogy a mosolygó szempárok a sisak takarásából elővillantak, eltörött a mécses. Ott álltam bőgve, körül véve rengeteg ismerős idegennel.

Gyors bemutatkozás után továbbindultunk. A sort én zártam, egyetlen autósként és jelen esetben „kívülállóként”. Egyszercsak lassítani kezdtünk, és ahogy előrébb néztem, kisebb tömeg tűnt fel. A boldogság, az izgatottság, a kíváncsiság már távolról látszott a kis arcocskákon. Még egy utolsó dübörgés, és leálltak a „gépek”. Egy pillanatig érezni lehetett valamilyen érdekes és eddig még soha nem tapasztalt magasztos csöndet, amit a motorosok „vezetője” egy szervusztok gyerekek”-kel tört meg, amit örömujjongás kísért. Rövid megbeszélés és instruálás után ismét feldübörögtek a gépek. Immáron egy egy kis kapaszkodó „utas” is ült a nyeregben. Arcocskájukon látszott, megbíznak azokban, aki mögött ülnek.

Istenem, micsoda bizalom kell ahhoz, hogy valaki mögé felülj úgy, hogy sem őt, sem azt az érzést nem ismered, amibe elvisz magával és mindössze pillanataid vannak arra, hogy élvezd, izgulj, félj, szeresd és feltétel nélkül megbízz a másikban. Ezek a gyermekek úgy bízták rá magukat ismeretlen „barátaikra”, hogy egyikük arcán sem látszott félelem, csak boldog izgalom.

Ők egyáltalán nem „nézik” sem a külsőd, sem a pénztárcád, sem az alakod, csupán azt „nézik”, amit teszel, és szavak nélkül bíznak benned. A gyermekek boldogok voltak, a felnőttek meghatódottak. Amikor elmesélték, hogy mit éreztek, mit „láttak”, akkor nem volt egyetlen száraz szempár sem. Boldog izgalommal, egymás szavába vágva sorolták élményeiket.

Volt egy 13 év körüli kisfiú, aki elmesélte, hogy 4 éves volt, amikor az édesapja meghalt egy motorbalesetben. Elmondta, hogy az arcát soha nem látta, de emlékszik a simogatására. És ahogy elindult a motor vele, az arcán, édesapja kezének simogatását érezte, ezért nem akart leszállni, ezért kérte, hogy tegyenek vele még egy kört és még egyet, még egyet. Búcsúzóul, még elvitték őt, egy utolsó simogatásra!

Én pedig ott álltam, és könnyes szemmel azon gondolkodtam, hogy most ki kapott többet? A gyermekek, vagy mi? És egyértelműen, megállapítottam, hogy megintcsak mi kaptunk, pedig adni akartunk.

Nagyon sokszor hallom, hogy „fogyatékkal” élők. Ők a „fogyatékkal” élők? Akikben annyi szeretet van, hogyha mérni lehetne valamilyen műszerrel egészen biztos, kiakadna? Abban a pillanatban azt éreztem, hogy mi vagyunk a fogyatékkal élők, akik „egészségesnek”, „épnek” mondjuk magunkat. Mi, akik sokszor nem is vagyunk tudatában, annak, hogy mennyire hálásnak kellene lennünk azért, mert reggel felébredhetünk, hallhatjuk a madarak énekét, láthatjuk a Napot, érezhetjük a virágok illatát, köszönhetünk a mogorva szomszédnak, és szeretteinktől megkérdezhetjük hogy vannak.

A saját lábunkon eljuthatunk bárhová, ahová éppen akarunk, elmehetünk futni, megehetjük azt, amit megkívánunk, saját magunk, segítség nélkül felöltözhetünk és sokszor mégis ott állunk a szekrény előtt magatehetetlenül. A saját ágyunkban alhatunk, és akkor fordulunk át egyik oldalunkról a másikra, amikor mi akarunk. Szabad akaratunkból dönthetünk, és azt tehetjük, amihez éppen kedvünk van… És ezek olyan „természetes dolgok” , hogy fel sem tűnnek!… egészen addig, amíg meg nem tapasztaljuk az ellenkezőjét… Akkor rájövünk, hogy kicsit sem természetes dolgok ezek, és nem alanyi jogon járnak, hanem mindössze „csak” “szerencsések” vagyunk!

Újra felteszem magamnak a kérdést: Most, akkor ki is a „fogyatékkal” élő?

Kovács Magdolna

Ha érdekelnek további cikkeink, iratkozz fel hírlevelünkre! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy az Instagrammon.


Ha tetszett a cikk, nyomj egy Like-ot is.






Facebook hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Top