Elkerülhető az elkerülhetetlen?! – Avagy gondolatok a lélektársakról, ikerlelkekről és egyéb viharos kapcsolódásról…

“János, érzem őt, tényleg intenzíven itt van bennem. Most biztosan rám gondol. Forróság öntötte el a mellkasomat. Megrázkódott minden. Nem kaptam most tőle üzenetet, biztosan elfoglalt, de épp eszébe jutottam. Akkor szokott ez a hihetetlenül erős tűz lobbanni.” – meséli nekem Eszti a friss megéléseit…

Elkerülhető az elkerülhetetlen?! - Avagy gondolatok a lélektársakról, ikerlelkekről és egyéb viharos kapcsolódásról...

Eszti 31 éves nő. Azért keresett fel, mert a párkapcsolat területén rettentő szélsőségeket él meg. Évekig semmi sem történt vele, maximum pár éhes férfi vad kóstolgatta a tavasz illatának idején, de ezekbe nem ment bele, bezárkózott. Majd hónapokra magával ragadta egy megjelenő ikerlelke, vagy épp lélektársa. Eszti rengeteget olvasott már a témában, mert az a típus, aki folyamatosan keresi a válaszokat.

“Miért jött ez a férfi? Miért vagyunk ennyire egyformák? Miért történt ennyire sok hasonló velünk? Pl. neki is ugyanúgy, ugyanakkor 5 éves korában volt egy balesete, amelyben megsérült a lába. Ez azóta is ott éktelenkedik, mint egy rég elfelejtett háborús sérülés, vagy egy félresikerült tetoválás. Miért érezzük ennyire egymás rezdüléseit? Szinte tudom mire gondol…De miért? MIÉRT?”

Ehhez hasonló kérdésekkel bombázza saját magát folyamatosan, vagy ha már elege van, akkor külső segítséget is igyekszik igénybe venni, ilyenkor pl. hozzám is fordul a kérdéseivel,…

Kérdez, de valódi megnyugtató válasz nincs.
Eszti tulajdonképpen ékes példája annak a csodás történésnek, ami szinte minden emberrel legalább egyszer megtörténik az életben. Csodás történés, gyönyörű találkozás. Összekapcsolódás, amikor két emberi lény egymásra talál testileg, lelkileg…
Persze itt azonnal hallom a felhördüléseket, hogy “azért ez nem ennyire egyszerű, és sokszor nincs ott minden szintje ennek”.

Egyetértek.
Ám most Esztiről szeretnék még tovább mesélni.
Említettem, hogy korábban a húszas évei elején volt már intenzív találkozásban része, aminek vége szakadt azért, mert a férfiú elhagyta.
Magyarázat nélkül.

Persze, mint kiderült a beszélgetéseink, foglalkozásaink során, volt magyarázat és a férfi közölte a tényeket, amiért tovább kell lépnie. Viszont ezt nekem is meg kellett már tanulnom, hogy magyarázat és magyarázat között is nagy különbségek vannak. Van az a fajta “válasz”, amit Eszti is elfogadott volna, mert volt egy elképzelése az egészről. Pech, de nem kapta meg ezt a könnyű energiát, mert más választ kapott a szakítás okaként. Amikor egy ember megkérdezi a másiktól, hogy MIÉRT??? És más választ kap, mint amire számított, akkor a válaszokat elég gyakran első körben elfogadhatatlannak tartja.

Talán azért, mert így könnyebb. Talán azért, mert így kevésbé fáj. Eszti is rájött, hogy egyszerűbb volt tagadásban élni, mint ránézni, hogy akár az az ember is elhagyhatja, akivel előtte “mi örökre együtt leszünk és szeretjük egymást” energiában és ígéretekben éltek. Örökre. Végülis egy ironikusabb nézőpontból tényleg örökre együtt lesznek, ha továbbra is tagadásban élnek. A tagadás összeköti őket. A tagadás fájdalma nem enged felejteni és feloldani.
Ezt Eszti is egyre jobban tudja és elkezdett ebből felengedni. Pláne, hogy ami miatt megkeresett, az egy friss kapcsolat. Alig pár hetes.
Találkoztak. Kapcsolódnak. Vigyorognak. Forróságot éreznek. Imádják egymás szagát, illatát, pillantását, érintését, ahogy egymásra néznek, miközben megisszák a reggeli kávét. Minden szín felerősödött körülöttük. Olyan lett pár hét leforgása alatt az életük, mint egy erősen kidolgozott óvodás színezőkönyve. Teli szeretettel, teli csodával, teli forró öleléssel, mosolygással…

És természetesen a legfontosabb kérdéssel, valahol Eszti lelke mélyén, hátul egy mélyebb bugyorba lenyomva:
“Vajon ez meddig tart? UGYE EZ ÖRÖKKÉ TART?”

Közben ezeket a kérdéseket szépen egy kedves, lágy, mosolygós, szanaszét ölelős ruhába csomagolva, masnival átkötve adja át nekem. Figyeltem Esztit, ahogy beszél, lelkesedik, ahogy szinte bizonygatja, hogy mennyire fantasztikus ez az egész, amit átélnek.

Azon gondolkodtam, hogy vajon mikor jutunk el arra a pontra, hogy újra én leszek a mumus, aki bizonyos dolgokra felnyitja majd a szemeit és akkor lesz sírás, vagy kínos csend és “tudod, hogy mennyire imádlak vicsorogva”…
Az igazság mindig a részletekben rejlik. A beszéd árulkodik. A mozdulatok is eléggé beszédesek…

Elkerülhető az elkerülhetetlen?! - Avagy gondolatok a lélektársakról, ikerlelkekről és egyéb viharos kapcsolódásról...

Ismered biztosan azt az érzést, amikor annyira átszellemülsz egy beszélgetés közben, hogy nem csupán azt hallod, amit a szájával mond és át akar adni, hanem azt is észreveszed, amit valójában sugall, amit mesél a lénye, amit kiabál a belsője. Izgalmas, amikor szinte örömkönnyeket hullat Eszti, elgyengült hanggal, vigyorogva, közben a lelke üvöltve sikolt, hogy SZABADÍTS MÁR FEL, mert megpusztulok ebben a rettenet kétségben…

Eszti rám néz. Abbahagyja a beszédet. Figyel. Majd újra megszólal: “De János, szerinted miért nem ír, ha már ennyire szeret és érzem, hogy rám gondol???”

“Elmondok Neked valamit János, ami most fogalmazódott meg, miközben itt rojtosra beszéltem a számat. Félek. Félek, hogy már megint rosszul választottam. Szomjazom a szeretetre, az odafigyelésre és a szerelmes, szenvedélyes kapcsolatra. Ezt tőle megkapom. DE vajon meddig? Mi van, ha ő is egyszer úgy dönt lelép? Már az is megfordult a fejemben, hogy ez a sok kétség is csak egy jel arra, hogy mégsem ő az igazi. Pedig annyira el akartam kerülni az ilyet. Pedig annyira hittem benne, hogy elkerülhetőek ezek a találkozások. Miért velem történik?”

Eszti kétségbeesetten megfogalmazta azt, ami már nagyon régóta foglalkoztat engem is, amikor a kapcsolatokat figyelem, tanulom, tanulmányozom és segítem. Így hangzik a kérdésem: Elkerülhető az elkerülhetetlen?
Ellentmondásnak tűnik a kérdés, de annyira nem az.

A találkozások történnek, megtörténnek. Szerintem nem a találkozások és kapcsolódások, amik a fontosak ilyen helyzetben. Itt sem maga a kapcsolat minősége határozta meg Eszti érzéseit, hanem az a mintázat, az a szemüveg, amin keresztül önmagát nézte. Régi tapasztalatok alapján, régi viselkedésmintákra alapozva, sőt azokkal az érzésekkel töltve.

Egyszerűen működik az ember. Ha 18 évesen eszel egy finom lángost, ami melengeti a szíved, akkor 10 évvel később ugyanott, ugyanolyan lángos ugyanúgy felhozza majd a lángos forró érzését. Emlékek és ehhez kapcsolódó lenyomatok.

A lángost félre is teszem, mert teljesen megéhezem. Ahogy boltba sem szabad éhesen menni, úgy írás közben sem túl jó kajáról beszélni… 😀

Szóval ha ezt emberi kapcsolatokra vetítjük, akkor Eszti viselkedésekben is fel lehet ismerni a mintázatokat, ami alapján működik. Ahogy összekapcsolódik, ahogy fél, ahogy ragaszkodik, kapaszkodik, elenged, kételkedik, magyarázkodik, lebeszéli magáról, majd visszarántja, eltávolítja, majd sír, hogy elment…

Eszti megint átváltott. A szómenésből csendkirály lett. Vagy inkább csendkirálynő. Nagy kerek szemekkel néz rám.

“János. Most már látom. Azt hiszem nálam jó jel, ha lecsendesedem, mert a sok dumálás, fecsegés csak egy álca. Addig se kell szembesülnöm magammal. De most aztán szépen leállítottál. Jó értelemben. Köszi. Megnyugodtam. Attól, hogy egy régi mintát követtem és bizonytalankodtam, az még nem jelenti, hogy ez a mostani kapcsolatom is ilyen régi mintázatra és végeredményre fog jutni. Sőt. Egy biztos. Ha a félelmemet erősítem és kételkedem, akkor biztosan ki fogok készíteni legalább egy embert. Magamat. Ha magamat kicsinálom, akkor ez NEKI sem fog tetszeni és vagy kikészül, vagy itt hagy. De ha így lesz, akkor azt magamnak is köszönhetem. JA és igen, ha ezt sokáig folytatom, akkor te is ki fogsz rakni, János” – mondta Eszti nevetve.

Ez már tetszik, hogy humorizál itt a régi mintázatokat kiröhögve. Ez is egy útja, módja a továbblépésnek. Sőt jele annak is, hogy valami elindult, Eszti ébredezik.

A mai foglalkozásnak vége lett. Ma már nem dolgozik Eszti, így lesz ideje pihenni, feltöltődni és átgondolni az életét, rendezni a belső világát.

Ültem még egy darabig a babzsák fotelon (most ilyen babzsákos beszélgetés volt) és én is összegeztem a történeteket.
Az összegzést saját magam miatt is fontosnak tartom. Részben azért, hogy megmaradjon, tiszta legyen és átlátható, másrészt azért, hogy könnyebben átlépjek a munkaidő után a saját privát életembe.
Lássuk mi itt a mai tanulság?
Mindig megnézem a külső és belső jeleket, amit kommunikál felém a segítséget kérő ember. Majd megnézem mivel fordult hozzám, miben szeretne megoldást. A történetmesélés és a kérdések egymás mellé rakva sokszor már önmagukban válaszokat adnak, legalábbis nekem biztosan, mert mindig is volt egy ilyen képességem, hogy meglássam az összefüggéseket. Ezt persze rengeteget fejlesztettem, használtam út közben, így saját módszer alakult egyéni kérdésekkel fűszerezve. (vállvereget)

A kapcsolatok kialakulását, érzéseit, tartósságát MINDIG meghatározzák a mintázatok.
A találkozások elkerülhetetlenek. Erre van egy másik, viccesebb válasz is, hogy miért. Általában utólag kérdezik meg, hogy “ez elkerülhető lett volna?” – a válasz mindig az, hogy NEM. A későbbiekben pedig amit el szeretnél kerülni, azt nem feltétlenül tudhatod miért nem jön. Azért, mert amúgy sem jött volna, vagy azért, mert sikeresen elkerülted? Aztán PUFF beüt mégis egy találkozás.
Tehát alapvetően a találkozások elkerülhetetlenek.
Nem is ez a fontos tanulsága az egész sztorinak, hanem AZ, AHOGY REAGÁLSZ, ÉRZEL, VISELKEDSZ ebben az egészben.

És ezek azok a pontok, amiket a mintázataid, belső régi programok, régi lemezek formálnak.
Ezek azok a pontok, amik változhatnak, alakulhatnak, oldódhatnak, törölhetők és átírhatók.
IGEN, jól látod.

Lehet mindezt anélkül, hogy megszenvednénk? Lehet, de sokan inkább mégis végigszenvedik.
Ez lehet akár emberi törvényszerűség is, de lehet egy jól bekajált szenvedési mintázat is.
UGYE?

Mi van még itt, amit nem vettünk észre? Mi más lehetséges még, ami boldogságot, könnyedséget hoz?

Szép napot kívánok, hamarosan folytatom…
Jani

Amennyiben kérdésed van, tudatalatti nyomozásra, belső térképezésre lenne szükséged, mert elakadtál, vagy nem akadtál el, csupán szeretnél hatékonyabb, boldogabb és könnyedebb életet, akkor keresd bátran a cikk íróját Takács János Istvánt – azaz a Tudatalatti Detektívet itt: www.tudatalatti-detektiv.hu

Ha érdekelnek további cikkeink, iratkozz fel hírlevelünkre! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy az Instagrammon.


Ha tetszett a cikk, nyomj egy Like-ot is.





Facebook hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Top